Prológus

2014. május 4., vasárnap

Tizenöt év. Tizenöt évig mintha nem is léteztem volna, és most? Hirtelen felbukkan az életemben egy olyan személy, aki számomra halott, de közben mégis él. Érdekes... Vajon hogyan juthattam az eszébe?

Évekig nem beszélünk, majd előbukkan, amikor már felnövök, és kezdem elfogadni a valóságot, amelyre az igazat megvallva volt tizenöt évem, de még most sem érzem teljesen, hogy megértettem volna. Ez a legnagyobb fájdalom az életemben.

Egy olyan fájdalom, amely talán semmihez sem hasonlítható. Olyan érzés, mintha az egyik felemet elszakították volna tőlem, és itt állok, próbálom tartani magam, de nem megy, túl mély ez a seb.

Egy seb, egy takargatott seb, amely talán most újra kiontja vérét, amely talán az összes többinél jobban fáj, amelynek hege eltűnthetetetlen, amelyet évekig takargattuk, csakhogy megvédjük magunkat a zord igazságtól, amelyre ha ránézünk mindig a múlt fájdalma jut az eszünkbe, és újra elönt az a különös érzés. A seb,amely sosem gyógyul be.

Itt állok tizenkilenc évesen a tehetetlenség mezején, egyedül, magányosan. Senkinek sem kellek. Talán éppen ez vezetett oda, ahol most tartok. Sokszor úgy érzem, hogy számomra már csak az öncsonkítás maradt. Nem látok más utat. Az évekig visszafogott könnyek, a fájdalmak mind eluralkodnak a testemen. Remegni kezdek, majd lerogyok az ágyra. A testemet már nem tudom irányítani. Erőt vesz rajta a sok év szenvedés és megsemmisül.

Hallom a lépteit... vagy csak képzelődöm? Nem, ez a valóság. Hallom ahogy egyre közelebb ér az ajtóhoz, szinte már a lélegzetét is érzem. Vajon miért gondolja azt, hogy elvesztegetett évek után mindent ugyanott kezdhetünk ahol régen? Nem is ugyanott, inkább előről. 

Szól a csengő. Megérkezett. Remegve nyúlok a kilincs felé. Nagy levegőt veszek.

Igen, ő az...